Mérnök, akadémikus, milliárdos, űrhajós, szoftverfejlesztő, cégalapító, kutató. Charles Simonyi, pontosabban Simonyi Károly élete szellemi kalandok sorozata, egy különleges elme kalandozása a földön és azon kívül. A Microsoft egykori programozóvezetője, a Magyar Tudományos Akadémia kültagja székfoglalójában a programozás problémáját a DNS-hez hasonlította.

mm: Ha Magyarországon meg kellene választani az év emberét, akkor nagy valószínűséggel Ön lenne az. Gondolt már erre?

Simonyi: Nem, egyáltalán nem gondoltam erre, azt hittem, most engem akar megkérdezni, ki legyen az, és én nem tudom megítélni. Az én választásom nem ez lenne. Én űrturista voltam, érdekes élményben volt részem, és ezt szívesen megosztom másokkal.

mm: Önt az űrutazás kapcsán ismerte meg a magyar közvélemény, de édesapja, aki tudománytörténész volt, már korábban ismert volt…

Simonyi: Ha azt mondta volna, hogy édesapámat kellett volna megválasztani az év emberének, ezzel egyetértenék. Ez egy teljesen más ügy. Néhány napja az Akadémián mondtam beszédet, ott kérdezték, hogy összehasonlítom-e a teljesítményemet édesapáméval. A válasz az volt, hogy ezt nem lehet összehasonlítani, mert édesapám tudós és nagyon tisztelt pedagógus volt, én meg csak egy mérnök vagyok.

mm: Csak?

Simonyi: Mondjuk akkor úgy, hogy én meg egy mérnök vagyok.

mm: Egy 1986-os interjút olvastam, amelyet édesapjával készítettek, ebben ő azt mondta: sajnálja, hogy nem tudott Önökkel eleget foglalkozni. Ön hogy emlékszik azokra az időkre?

Simonyi: A gyerekkoromban nehéz idők jártak, különösen a felnőttekre, és megértem, miért érezte édesapám úgy, hogy nem tudott elég időt tölteni velünk. Nagyon nehéz dolga volt, mielőtt elhagytam Magyarországot – és még nehezebb dolga lett, miután elhagytam az országot. Nincs vita, nem volt olyan könnyű gyerekkorom, mint a mostani gyerekeknek, de ki tudja, lehet, hogy ez nemcsak hátrány, hanem előny is – hosszú távon. Mert küzdeni kellett a dolgokért, és ettől az ember erősebb is lett.

mm: Ön félig gyerekként járt a Szovjetunióban, és találkozott egy űrhajóssal. Ez hogy történt?

Simonyi: Volt egy tv-vetélkedő, az volt a címe, hogy Irány a Vénusz, és a népköztársaságokon belül mindenütt rendeztek ilyet, a győztesek pedig Moszkvába mehettek jutalomútra. Én akkor már szinte felnőttszemmel láttam ezt, a vetélkedőt is ezért tudtam megnyerni, mert nemcsak a válaszokat tudtam, hanem azt is értettem, hogy miért éppen azokat a kérdéseket tették fel. Moszkvában akkor a szovjet szocializmus amolyan csúcsponton volt – ez 1964-ben történt, néhány hónappal azelőtt, hogy Hruscsov lemondott –, és a tolmácsom, aki valószínűleg valamelyik pártkáder fia volt, csillogó szemmel mondta, hogy a mi gyerekeink 20 év múlva valószínűleg már a kommunizmusban fognak felnőni. Hruscsov akkor ugyanis azt ígérte, hogy 20 év múlva itt lesz a kommunizmus. Én meg – csak magamban persze, de – azt mondtam, hogy ez a szegény gyerek mekkorát fog csalódni… Ezen a jutalomúton találkoztam Pavel Popoviccsal, ő volt a negyedik szovjet űrhajós. Gagarin, Tyitov, Nyikolajev, Popovics, ez volt a sorrend. Az első kettő túl fontos lehetett ahhoz, hogy velünk, gyerekekkel találkozzon, így jutott a negyedik.

mm: Ő volt a píáros…

Simonyi: Pontosan. Akkor kaptam tőle egy képeslapot aláírva, s azt meg is őriztem, elvittem Amerikába, és fölvittem az űrállomásra is. Az űrállomásról való visszatérés után az ünnepségen megjelent Popovics. Már nyolcvan felé járhat, ami Oroszországban sokat jelent egy férfinak, és most ő a rangidős kozmonauta, a másik három már meghalt – szegények. Engem Charlie-nak hívott, megcsókolt, úgy orosz módra, nagyon kedves volt, a többiek pedig csak tátott szájjal álltak, hogy a legrégebbi kozmonauta honnan ismeri a legújabbat. Volt ott 20-30 űrhajós, nagyon tisztelik Popovicsot.

mm: Az a találkozó mennyire „programozta be” az Ön későbbi űrutazását?

Simonyi: Semennyire. Amikor Seattle-ben bejelentették, hogy űrutazásra indulok, megkérdezték tőlem, ez volt-e Magyarországon az álmom? Mondtam, hogy dehogy, nekem az volt az álmom, hogy szabadon élhessek Nyugaton. Ennek legalább volt értelme, és megvalósítható volt. Most már el is lehet mondani, hogyan történt. Szerencsém volt, hogy túléltem az utazást, minden pénz nélkül. Ferihegyről a kelet-berlini Schönefelden át Koppenhágába mentem. Egy dán cég hívott meg. Fiatal voltam ,és senki nem gondolta, hogy kinn maradok.

mm: Honnan volt kapcsolata velük?

Simonyi: Én már számítógépeket programoztam, az akkor még nagyon különleges volt. A Gier nevű dán gépen dolgoztam, amely a Központi Statisztikai Hivatalban működött, és a munkámra a dánok is felfigyeltek. Egyszer egy dán mérnök jött javítani a gépet, és én azon kevesek közé tartoztam, aki tudott angolul, és a WC-ben adtam egy papírszalagot neki, hogy ezt vigye magával, és mutassa meg a főnökének. A tekercsen kódolva volt a kérésem, hogy hívjanak meg Dániába, mert ki akarok menni, és ott volt egy demonstrációs program is, hogy bizonyítsam nekik: tudok dolgozni. El is vitte magával.

mm: Édesapja révén került a statisztikai hivatalba?

Simonyi. Ő mutatott be Zsombok Zoltánnak, de édesapám nem tudott semmit a számítógépekről, mert az egy gyakorlati dolog, ő pedig elméleti tudós volt, ami egészen más. Így aztán az elején mindent, amit tanultam, azt Zsombok Zolitól tanultam.

mm: Ehhez akkor annyi idősen nem értett senki Magyarországon, csak Ön…

Simonyi: Ilyenn korúak biztos nem. A dán gépnél pedig az első ötben benne voltam. Nagy szerencse volt ez. Szóval a dánok fizették a repülőjegyet oda-vissza, az volt a trükk, hiszen nekünk nem volt sem dollárunk, sem utazási lehetőségünk. Dániában eladtam a Budapestre szóló jegyet, kaptam érte 100-150 dollárt, ami akkor nagy pénz volt – én kétezer dollárt takarítottam meg másfél év alatt, amíg Dániában voltam, annyi pénzzel érkeztem az Egyesült Államokba. Koppenhágából repültem San Franciscóba, de akkor még Seattle-n keresztül kellett utazni. Onnan amerikai géppel, a Western Airlinesszal folytattam az utat, ültem a gépen, vagy száz amerikai között, és azt számoltam magamban, hogy ha én itt a legfelső egy százalékba akarok tartozni, akkor ennél a száz embernél mind jobbnak kell lennem, le kell győznöm őket. Nézegettem őket, annak tudatában, hogy nekik őrületes előnyeik vannak, nekem pedig őrületes hátrányaim, és gondolkodtam, hogyan fogom legyőzni őket. Ilyen volt az első óra az amerikaiakkal az Egyesült Államokban. Aztán nehezebb idők jöttek; felvettek ugyan a Berkeley Egyetemre, de mellette programoztam is, mert meg kellett élnem. Itt aztán némi csalódás ért, mert azzal tisztában voltam, hogy munkanélküliség létezik, ha nincs munka, hát nincs, és akkor választani kell mást, vagy várni kell. De azt, hogy van munka, de nem engednek dolgozni, ezt egyáltalán nem tartottam amerikai stílusú eljárásnak. Akkor azt hittem, hogy ez olyan tipikus szocialista dolog, pedig nem…

mm: Hogyan szerzett munkavállalási engedélyt?

Simonyi: Évekig illegálisan dolgoztam, programokat írtam, és eladtam őket. Ha valakinek szüksége volt valamire, mondtam, hogy én szívesen megcsinálom, de nincs munkavállalási engedélyem, megveszik-e tőlem? Mondták, hogy persze. Kérdezték: mennyibe kerül? Mondtam: mennyit fizetnének érte, ha állásban lennék? Ennyit és ennyit. Akkor annyiba kerül. Ez nem volt jó üzlet; akkor még nem volt üzleti érzékem, de túl sok választásom sem volt, örültem, hogy annyit is kapok. 1968-ban mentem ki Amerikába, és csak 75-ben kaptam meg a zöldkártyát. Ezalatt befejeztem az egyetemet, fölvettek a stanfordi magánegyetemre, képzelje el, ezt majdnem mind „feketén” végeztem el.

mm: Én 1975-ben jártam Amerikában, és én is dolgoztam feketén, házakat festettem…

Simonyi: És gondolja, hogy valamelyik amerikai rosszul járt, kárt szenvedett, hogy maga házat festett? Nem volt vacsorájuk, mert maga ott festeni merészelt? Én azért voltam csalódott, mert az ország nem úgy működött, ahogy elképzeltem. Persze nem kötelező úgy működnie, ahogy gondolom… Dániában nagyon jól éltem, és ahhoz képest Amerikában szerényen… Én a szabad élet természetes részének tekintem azt, hogy dolgozhatom, és ez csalódás volt.

mm: Mikor kezdtek rendbe jönni a dolgok?

Simonyi: 1975-ben megkaptam a zöldkártyát, és attól fogva minden összejött. Sokat dolgoztam az amerikai államnak, vagyis úgy védtem magam, hogy dolgoztam az ARPA projektben. Ezért aztán amikor az állam egyik része azt mondta, hogy disznó alak vagyok, a másik része azt válaszolta: dehogy disznó, nekünk dolgozik! Ez a két dolog aztán egyensúlyba került, de előfordult, hogy találkoztam édesapámmal Hamburgban, csak pár nap volt az egész, és akkor nem engedett vissza az amerikai állam egyik fele. Akkor fel kellett hívni az állam másik felét, de közben majdnem megfagytam, mert nem volt kabátom se… Végül persze visszaengedtek.

mm: A 70-es évek vége az IBM nagygépeinek időszaka…

Simonyi: Igen, általában, de volt egy nagy kivétel, a Xerox. Ott volt a jövő a Xerox Palo Altónál, a PARC. Bejutottam oda a berkeleyi barátaimmal. Volt ott egy Bob Taylor nevű ember, ő írta az első programot az internet elődjére, az ARPANET-re, ő volt az informatikai részleg vezetője. Ez 1964-ben történt. Ugyanez a Bob Taylor, akit a barátaival együtt felvett a Xerox, írta az első programokat a személyi számítógépre. Amikor nyugdíjba ment, egy tósztban azt mondtam, hogy a huszadik század három legfontosabb dolgával ismertetett meg: az internettel, a személyi számítógéppel és az amerikaifutballal. Ő tanított focizni bennünket, de nem a durva verzióra. Képzelje el, milyen nagy ember volt Bob Taylor!

mm: Mégsem az ő neve ismert ezekkel a dolgokkal kapcsolatban…

Simonyi: Aki vájt fülű, az ismeri a nevét, nézzen csak utána. Szóval ezután a jövő teljesen világos volt, úgy hívták, hogy személyi számítógép. Minden stimmelt vele, csak az ár nem volt jó. Persze azért, mert kísérleti célokat szolgált, de mindenki hitt benne, hogy a jövőben az árak is lemennek.

mm: A nyolcvanas években Európában a számítógépet játékra használta az átlagember, ez volt a Sinclair, a ZX Spectrum, a Commodore 64 korszaka. Személyi számítógépről alig lehetett hallani.

Simonyi: Amerika sokkal előbbre tartott, és az élcsapat még annál is előbbre járt. Én például 1975-ben édesanyámnak lézernyomtatóval készített gyönyörű leveleket küldtem, ami ugyanolyan minőségű volt, mint a mai. A szoftvertechnológia ugyanaz volt, az internettechnológia ugyanaz volt, a nyomtatótechnológia is, de akadt egy kis különbség: a nyomtató akkor 250 ezer dollárba került. Mai áron ez másfél-két millió dollárnak felel meg. De működött! Körülbelül 1500 ilyen Alto nevű készülék működött akkoriban. A hetvenes évek végén viszont rájöttem arra, hogy a Xerox soha nem valósítja meg a kitűzött célt, ezért új munkát kerestem.

mm: Ezt honnan látta?

Simonyi: Ez elég bonyolult dolog, manapság sokan kutatják, tanulmányozzák, a lényege az, hogy amikor a technológia megváltozik, a technológiában vezető cég nem tud átállni az újra, mert túlságosan hisz a régiben. Erre volt régen példa, hogy a gázlámpákat működtető társaságok nem tudtak a villanyvilágításra átállni, pedig nekik volt meg az infrastruktúrájuk ahhoz, hogy fényt csináljanak. Belülről láttam a dolgot, láttam a főnökeimet, a terveket, és pontosan tudtam, hogy mi történik. A főnököknek 10-20 évvel korábban voltak a nagy sikereik, nem értették, hogy mi változik. És én akkor találkoztam Bill Gatesszel. Érdekes volt, mert el kellett mennem a Xerox székhelyére, két héttel utána, hogy Billel találkoztam. Össze tudtam hasonlítani a Billt és az ottani embereket. Számomra Bill volt a jövő. Huszonkét-huszonhárom éves lehetett, akkor már otthagyta az egyetemet. Össze tudtam hasonlítani a jövőképet a múltéval. Volt egy óriási épület, óriási hosszú folyosókkal, két titkárnőn át lehetett bejutni a nagyfőnökhöz, a kérdések pedig semmitmondóak voltak. Közben Bill nem is kérdezett, hanem beszélt, tisztán látta a jövőt, és a jövő nem az volt a számára, amiben addig sikert ért el, hiszen akkor ő már milliomos volt, sikeres ember. A Basicen keresztül már öt éve benn voltak az üzletben, és az egész üzlete úgy tízmillió akkori dollárt ért. Pedig majdnem gyerekek voltak.

mm: Milyennek látta jövőt?

Simonyi: Egyformán láttuk: számítógép minden asztalra, grafikai interface, azt is, hogy mindezt mire használják, szóval Bill szövetségeseket keresett, és persze szoftvereket, felhasználási rendszereket. Tudtuk, hogy azok közül első lesz a táblázat, az Excel, aztán pedig a Word. Ez a Bravo alapján készült, amelyet még a Xeroxnál fejlesztettem ki. Billel pontosan értettük egymást, hogy mit akar a másik. Felmondtam a Xeroxnál, ahol megkérdezték, hogy hova megyek. Mondtam, hogy egy Microsoft nevű céghez. Hányan dolgoznak ott? Úgy negyvenen. Maga megőrült – mondták. A Xeroxnál akkor úgy 120 ezren dolgoztak. Eltelt hat év, és megközelítettük a Xerox piaci értékét, most pedig az a helyzet, hogy a Xerox érhet úgy 30 milliárd dollárt, a Microsoft pedig 300 milliárdot.

mm: A mai technológiában a távközlés, az informatika és a média összenövését látjuk. Ön szerint melyiknek lesz nagyobb szerepe?

Simonyi: Úgy gondolom, hogy mindig a tartalom a király, és a szoftver is a tartalomhoz tartozik! Ez van a piramis csúcsán, ott pedig igen jó lenni…

Simonyi Károly1981-ben került a Microsofthoz, amikor annak még csak negyven alkalmazottja volt. 2002-es távozásával hárman maradtak azok közül, akik a nyolcvanas évek elején a céget vezették: Bill Gates, Steve Ballmer és Jeffrey Raikes. Simonyi 1999-ig volt a szoftverfejlesztés vezetője, utána kutatással foglalkozott. Új cége, az Intentional Software Corporation olyan szoftvereszközöket és technológiát fejleszt, amelyek egyszerűsítik, hatékonyabbá teszik a programozást, a grafikus és szöveges felületű fejlesztéseikkel a programozók hagyományos „kézi munkáját” szeretnék megszüntetni. Simonyi úgy távozott, hogy jogosult hasznosítani szellemi tulajdonaként mindazt, amit ő fejlesztett ki és szabadalmaztatott, amíg a Microsoftnál dolgozott. A Microsoft cserébe elsőként tárgyalhat az Intentional Software-rel, ha a céget eladják. Az Intentional Software 10-15 magyarországi programozót is alkalmazott.

Édesapja Simonyi Károly professzor, akadémikus, A fizika kultúrtörténete című tudományos mű szerzője. Édesapja halála után Charles Simonyi 2000-ben a nevét viselő kutatói ösztöndíjat hozott létre 25 millió forintos alapítvánnyal. A díjat évente három, egyetemen vagy kutatóintézetben dolgozó kiemelkedő kutató kaphatja meg. A család történetéhez tartozik, hogy idősebb Simonyi Károly tanulmányait egy távoli rokon fedezte, Simonyi-Semadam Sándor, aki rövid ideig Magyarország miniszterelnöke volt. Az ő kormánya fogadta el a trianoni békeszerződést és annak súlyos következményeit. A békediktátum aláírása után hamarosan lemondott. Simonyi-Semadam a Magyar–Japán társaság tagjaként azon fáradozott, hogy egyre szerteágazóbb kulturális kapcsolat épüljön ki Japán és Magyarország között.

Charles Simonyi a Magyar Tudományos Akadémián megtartott székfoglaló előadásban az emberi tévedést szinte kizáró, saját fejlesztésű szoftveréről, a programíró programról, az Intentional Software-ről beszélt. Mint mondta, az úgynevezett szándékorientált szoftver az egyes rendszereket üzemeltető szakemberek problémáinak megoldásához szükséges számítástechnikai megoldások kivitelezésének idejét, a költségeket és a felesleges részek számát csökkenti. A programozás problematikáját az emberi DNS-hez hasonlította. Ismertetése szerint ugyanis ha a DNS hosszúsága arányban lenne az általa tárolt információk mennyiségével, akkor az amúgy meglepően apró rész sokkal nagyobb lenne. A DNS azonban nem a szerveket, hanem a szervek programját tartalmazza – mondta az általa fejlesztett önprogramozó program, a Domain Workbench nevű platform működési elvére utalva. Simonyi tagja az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának is.

Simonyi 2008 októberétől a New Jersey-i Princeton Egyetem mellett működő kutatóintézet, az 1930-ban alapított Institute for Advanced Study (IAS) igazgatótanácsának elnöke lesz. Az elnöki székben a Világbank korábbi elnökét, a 73 éves James Wolfensohnt váltja. Charles Simonyi 1997 óta az amerikai kutatóintézet igazgatótanácsának tagja, és ő támogatta az eddigi legnagyobb összeggel, 25 millió dollárral a tudományos műhelyt. Az IAS független magánintézet, a világ egyik vezető elméleti kutatóműhelye, amelynek Albert Einstein 1933 és 1955 között volt a munkatársa, és más híres tudósok mellett Neumann János matematikus is tagja volt. Az intézet honlapján a tudományos műhely rangját fémjelző négy tudós között Albert Einstein, Kurt Gödel matematikus és George Kennan történész mellett Neumann János arcképe is látható.

Charles Simonyi 2007 április 7-én, közép-európai idő szerint 19 óra 31 perckor indult a Szojuz TMA–10 űrhajóval 11 napos űrutazására a Nemzetközi Űrállomásra. A „második magyar kozmonauta”, aki egyben az ötödik űrturista, négyféle kutatómunkát is végzett az ISS fedélzetén. Az Izom című programban Simonyi a mélyen húzódó emberi izmok sorvadását vizsgálta a súlytalanság körülményei között, regisztrálva saját maga szubjektív deréktáji fájásérzetét a nap folyamán. A Minta nevű kísérleti programban az ISS-en élő mikroorganizmusok fajtáit tanulmányozta, s egyben az űrrepülés körülményeihez való alkalmazkodásukat kutatta. A Pille-ISS elnevezésű programban a saját magát érő kozmikus sugárterhelést mérte a magyar gyártmányú Pille dózismérővel. A Mátrix Z1 című programban a fedélzetére különböző időpontokban eljuttatott videokamerák CCD mátrixérzékelőinek állapotát fürkészte, és kísérleti videofelvételeket készített a Földről. Űrrepülése közben kapcsolatot létesítettek vele a Puskás Tivadar Távközlési Technikum volt és jelenlegi diákjai. Az űrutazást Simonyi finanszírozta, a repülés 25 millió dollárba került. Vagyonát a Forbes Magazin egymilliárd dollárra becsüli.